Reggio Magyarország

Mostanában mindenkinek a Reggio megközelítésről kezdek el beszélni legkésőbb 10 együtt töltött perc után. Vagy ha nem tudunk személyesen találkozni, akkor írok róla 🙂 Egy nagyon kedves volt tanárom kérésére megpróbáltam összefoglalni, mik is azok az elemek, amik annyira megfogtak engem – azaz számomra mi a lényeg. Ez:

A Reggio Emilia pedagógia a második világháború után született azzal a céllal, hogy segítse a gyerekeket lelkileg stabil, saját és mások érzelmeit kezelni képes, a konfliktusokat békés eszközökkel megoldó, a demokráciát aktívan megélő kritikus és felelősségteljes felnőtté válni. Fontos értékei a szolidaritás, segítőkészség, kedvesség, figyelem, béke, demokrácia, párbeszédre törekvés és a tisztelet mások érzelmei és különbözőségei iránt.

Ez a reformpedagógiai irányzat nagyon határozott filozófiai háttérrel rendelkezik, de nincsenek olyan szigorú tárgyi feltételei mint más, Magyarországon elterjedtebb módszereknek. Nem mondja meg milyen színűre fessük a csoportszobát, inkább segít feltenni azokat az alapvető kérdéseket, melyek alapján olyan óvodai életet teremthetünk, ami a gyerekeknek, a szülőknek és a pedagógusoknak is értéket nyújt. Nagyon fontos, hogy ezt a 3 csoportot ugyanolyan fontosnak tekinti, hiszen minden az ő együttműködésükre épül a nevelés folyamatában.

A pedagógus által vezetett frontális foglalkozások helyett jellemző, hogy a gyerekeket egy előkészített „provokáció” fogadja, (pl egy tükör, papír és ceruzák) ami önálló felfedezésre készteti és nem kívülről irányítja, mit csináljanak. A gyerekeket kompetens, a saját tudásukat aktívan fejlesztő kis kutatóknak tekinti – elfogadja és értékeli, hogy mindenkinek mások az erősségei és nem akarja egységesíteni a tudásanyagot. A felnőtteket is arra készteti, hogy a gyerekeknek ne egy előre meghatározott tudásanyagot akarjanak átadni, hanem ismerjék meg őket és mindegyik gyerekből az ő képességeinek és érdeklődésének megfelelően hozzák ki a legtöbbet. A Reggio szerint a pedagógus nem vezeti a gyerekeket a tudás felé vezető úton, hanem mellettük sétál az úton, velük együtt fedezi fel a világot és csak akkor nyújt segítséget, ha arra a gyermeknek valóban szüksége van.

Ennek megfelelően más a dokumentáció is, mint a nálunk megszokott. A pedagógus csak nagy vonalakban tervez, rövid távra és mindig abból indul ki, hogy a csoportot milyen téma érdekli. Ebbe építi bele a fejlesztési tartalmakat. Például ha tavasz van és a fiúk meglátták a fűkaszálókat és megőrülnek azért, hogy fűkaszálósat játszhassanak bármivel ami a kezükbe akad, akkor nem a virágokat és a méhecskéket dolgozzuk fel csak mert tavasz van, hanem a fűkaszát. Az óvónő feladata, hogy rájöjjön, mi is foglalkoztatja a gyerekeket annyira az adott játékban, vagy témában és ezt vigye tovább. Ha maga a gép fogta meg a gyerekekt, akkor érdemes szerezni egy fűkaszát és jól megvizsgálni kívül-belül, megmérni, lerajzolni, közösen kipróbálni, megérteni a működését – közben minden fejlesztési területet be lehet építeni ebbe a számoláson és a hallásfejlesztésen át az irodalomig. De lehet hogy nem a gép fogta meg őket, hanem az hogy egy csapatban hangosan zajongva lehet vonulni – akkor ebben az irányban indul a kísérletezés.

A dokumentációban ezért az előre tervezésnél (ami inkább egy keret kidolgozása amit a gyerekek tölthetnek meg tartalommal) nagyobb szerepe van a megfigyeléseknek. Sok fénykép készül, sőt, hangfelvételek, videók is a csoportról és a pedagógus igyekszik lejegyezni a gyerekek legfontosabb megfigyeléseit. Ezeket aztán a gyerekek és szülők számára hozzáférhető helyen állítják ki tabló vagy lapozható kiadvány formájában. Így minden résztvevő újra és újra láthatja, mivel foglalkozott a csoport és a gyerekek rengeteget reflektálnak is erre, jobban beépülnek így az élmények és a megszerzett tudás. Nekem ez azért tetszik nagyon, mert sokszor érzem, hogy a gyerekek sokkal fejlesztőbb, érdekesebb tevékenységeket találnak ki maguknak, mint amiket én tervezek, viszont ezeket a játékokat nem igazán dokumentáljuk sehol. Kicsit olyannak érzem most az átlag magyar óvodai csoportnaplót, mint egy írásos bizonyítékot arról, hogy én, mint pedagógus felkészültem minden napra. Ahelyett hogy azt mutatná be, hogy valójában milyen élmények érték a gyerekeket, azok hogyan hatottak rájuk és ők hogy építették be azokat a meglévő ismereteik közé – pedig ez lenne a munkánk igazi célja.

Nagyon szimpatikus, hogy az óvodapedagógusokat is arra készteti a módszer, hogy folyamatosan képezzék magukat, ismerjék meg a legújabb neveléselméleti, gyermekpszichológiai eredményeket és ezekre alapozzák a módszereiket, ne arra „ahogy 60 éve szoktuk”. Ezek az új (na jó, igazából nem új, csak gyakran figyelmen kívül hagyott) tudományos eredmények pedig azt mutatják, hogy a gyerek maga fejlődik, nem nekünk kell mindenáron fejleszteni. Nekünk segíteni kell megteremteni a feltételeket, hogy ő fejlődhessen a neki megfelelő irányba (pont ahogy az idegennyelv-tanulásnál is az anyanyelvi környezettel segítünk, nem azzal ha leültetjük és minden nap 3 szót bemagoltatunk vele). A Reggio szemlélet szerint a gyerekek 100 nyelven kommunikálnak a világgal, nem csak verbálisan hanem a játékukon, rajzaikon, baráti kapcsolataikon stb keresztül, csak figyelnünk kell rájuk, hogy jobban értsük őket.