Reggio Magyarország

Időről időre felbukkan Facebookon egy-egy olyan monológ, amelyben a szerző a kisgyermekek nevelésével kapcsolatban beolvas valakinek. Hozzám viszonylag kevés „a szülő megmondja a tutit a pedagógusoknak” jellegű dolog jutott el, rendszeres volt viszont „az óvónő megmondja a tutit a szülőknek” alaphelyzet. Pályám elején még bólogatva olvastam ezeket én is… bizony bizony, a szülő nem látja mennyire megterhelő a óvónői munka, nem akarja megérteni hogy az elvárásai teljesíthetetlenek, a gyerekét nem neveli, mi meg megszakadunk hogy napról napra ellássuk őket és teljesítsük az ehhez kapcsolódó ezernyi feladatunkat.

Aztán anya lettem.

Most ott állok a barikád mindkét oldalán és végre megértem, mert megélem mindkét fél nehézségeit. Érzem a frusztrációt pedagógusként mikor a szülő folyamatos részletes visszajelzést kérne a gyermekéről , de ezt egy 30 fős csoportba lehetetlen biztosítani. Megtesszük amit tudunk teljesítjük a törvényben előírt kötelességeinket, de ennél többre általában egyszerűen nincs elég kapacitás. Közben viszont persze értem őt is, aki felelős szülőként szeretne többet tudni a saját gyermeke mindennapjairól – én is így vagyok ezzel! A covid miatti lezárások, szigorítások még egy lapáttal rátettek erre a konfliktusra is. De gondoljunk bele… tényleg a pedagógus, vagy a szülő itt a hibás?

Sokszor hallom, hogy az óvónők potyalesők – a beiratkozás pillanatától azt figyelik kit használhatnak ki ingyen fénymásolásra, szakmai tanácsadásra, szponzorációra, ilyen-olyan óvodai feladatok ellátására. És látom, hogy mennyire nincs pénz új fénymásoló patronra, hogy az amúgy is rengeteget túlórázó kollégáknak nincs már ereje ágyvásznakat varrni és füvet nyírni a hétvégén ha hónapokra kiesik egy kolléga betegség miatt. Kinek van igaza egy ilyen konfliktusban?

Van, hogy a szülők szeretnék az óvodai élet valamely részét megreformálni – természetesen jobbító szándékkal. De a sok sebből vérző rendszert hihetetlen önfeláldozás árán működésben tartó pedagógusokról ez lepereg, a kezdeményező pedig nem érti miért. Ki a hunyó, a kívülről kérés nélkül az ovi dolgaiba belemagyarázó szülő, vagy az önkényes, begyepesedett pedagógus?

Meggyőződésem, hogy az ilyen kérdésekben semmilyen beolvasás vagy felháborodás nem segít. Ezek a problémák nem a szülők, vagy a pedagógusok alkalmatlanságából fakadnak, ezért nincs értelme egymásra fújni. Pont azért bukkannak fel szinte minden óvodában előbb-utóbb, mert magába a rendszerbe vannak belekódolva. Szóval ahelyett, hogy facebookon jól megmondjuk a tutit a másik oldalnak például a délutáni alvás/nem alvás ügyében inkább együtt kéne feltennünk azokat a kérdéseket amik tényleg megoldáshoz vezetnek.

Miért nincs idő tájékoztatást adni valakinek a saját gyermekéről? Lehet, hogy túl sok feladat hárul a pedagógusokra egy 30 fős csoportban? Hogy lehetne ezen változtatni?

Miért kér annyi mindent az ovi tisztasági csomagtól gyümölcsökön át az “önkéntes” munkától színes ceruzákig? Lehet hogy nem elég a forrása ezekre az alapvető igényekre? Hogy lehetne ezen változtatni?

Miért érzi a szülő kívülállónak magát az intézményben amire nap mint nap a legféltettebb kincsét bízza? Miért nem lehet őt jobban bevonni a feladatokba és döntésekbe? A keretek hiányoznak, vagy valamilyen garancia, esetleg a jó példa? Hogy lehetne ezen változtatni?

Meggyőződésem, hogy Reggio Emiliában is olyan emberek élnek, mint mifelénk – olyan szülők és pedagógusok, akik a legjobbat szeretnék a gyerekeknek. Ők viszont rájöttek, hogy egymással szövetségben kell dolgozniuk. Részletesen szeretnék írni majd a híres „Sok bicikli” projektről, elöljáróban csak annyit, ami ehhez a témához kapcsolódik: az egyik óvoda azt kérte a szülőktől, hogy a gyerekekkel minél többen járjanak biciklivel az intézménybe, mert az egészséges, környezetbarát, a kerékpárokkal foglalkoztak pont a csoportokban, miegymás. A szülők jelezték, hogy sokaknak erre nincs lehetősége, mert kevés a biztonságos bicikliút. Kitaláljátok mi történt? Kinek lett igaza, a lusta szülőknek akik csak a kibúvót keresték, vagy a kotnyeles óvónéniknek akik nem szégyellik szegény megfáradt anyákat és apákat ilyen extra kérésekkel terhelni?

Nos, írtak egy részletes kérvényt a városnak a problémáról – a szülők és az intézmény közösen… és a város vezetése meghallgatta őket… elindult valami és végül megépültek a bicikliutak. Az átadón hatalmas bulival, a gyerekek műveiből rendezett kiállítással ünnepelték meg az összefogás sikerét. Az egész folyamat évekbe telt, de eredményt hozott! Mindenki nyert – leginkább a gyerekek.

A Reggio szemlélet szerint a szülő a gyermeke valódi szakértője, akire muszáj támaszkodnia a pedagógusnak ahhoz, hogy sikeresen végezze a munkáját. A szülőknek pedig joga és feladata bevonódni az intézmény életébe, de nem csak a számára kijelölt feladatok végrehajtójaként, hanem bizonyos esetekben döntéshozóként is. Nem olyan intenzitású ez mint a Waldorf közösségekben ahol a szülők gyakorlatilag a fenntartók is, de azért sokkal többet bíznak rájuk, mint ami (főleg a városi) óvodákban nálunk jellemző. Szülőkből, az óvoda dolgozóiból és más, az adott feladatban érintett emberekből álló kisebb csoportok végzik a tervezési, szervezési munkák nagy részét. Vélemények vannak, érdekegyeztetések és vita. Ez pedig – bár sokszor lassabb döntéshozatalhoz vezet mint ha csak egy nevelőtestületnek kell elhatároznia magát – mégis rendkívül hasznos. Az ilyen helyzetekben alakul ki az közvetlen ismeretség és a kölcsönös bizalom a szülők és az intézmények dolgozói között, amelynek hála a fent leírt kódolt konfliktusok nem jellemzőek. A gyerekek ezekben a nagyon fogékony éveikben pontosan megfigyelhetik, hogy a felnőttek sem mindig értenek egyet a fontos döntéseknél és ez nem gond, hiszen vannak ra módszerek, amivel végül egyezségre jutnak. Ezek a felnőttek a leghatásosabb nevelési módszert alkalmazzák -a példa erejével tanítanak az együttműködésre és a demokrácia helyes működtetésére. A barikádok helyett én ezt az utat szeretném megmutatni a következő generációnak.