Reggio Magyarország

A pedagógus pályán az egyik legjobb dolog a hospitálás. Mindig meghatódom attól, hogy a mi területünkön magától értetődik a kollégák szakmai támogatása. Szabadon bekéredzkedhetünk egy kollégához ellesni a módszereit akár a saját intézményünkben, akár máshol – ezt műszaki területen ipari kémkedésnek hívnák, nálunk meg magától értetődő gyakorlat. Magyarországon sok helyen nyitott kapukkal vártak, most Németországba és Ausztriába indultam megtapasztalni ezt a fantasztikus hagyományt.  

Nagyon vártam az utat, mivel már rengeteget olvastam és tanultam elméletben a Reggio Emilia szemléletről és szerettem volna végre magam is látni, hogy működik a gyakorlatban. Milyenek a gyerekek? Milyenek a velük foglalkozó pedagógusok? Mennyire jelennek meg a hétköznapokban azok az értékek, alapgondolatok amikre ez az irányzat épül? Első körben német nyelvterületre indultam megfigyelni ezeket – így jól értem a gyerekeket és a pedagógusokat, amit az „őshazában” olaszul nem tudtam volna. De azért is mai magyar óvodai nevelés módszerei és feltételei sok szempontból hasonlítanak ahhoz, amiből a német tartományi pedagógiai programok elindultak sok évvel ezelőtt a mai formájuk felé. A porosz nevelési hagyományokon kellett változtatniuk, mivel megváltozott a gyermekcsoportok összetétele, a szülők elvárásai az óvoda felé és az a világ is, amire a gyerekeket el kellett kezdeniük felkészíteni. Ezekre válaszul az addig meghatározó nevelési hagyományok mellé beépítették az alternatív pedagógia vívmányait, többek között a Reggio szemléletet – ezt a gyerekeket kompetens, saját tudásukat bővíteni képes embereknek tekintő filozófiát is. Hogyan ismerték meg ezt a másik kultúrában gyökerező irányzatot és igazították a saját igényeikhez, lehetőségeikhez úgy, hogy a lényege ne vesszen el? Ezt akartam ellesni tőlük.

Három Reggio szemléletű intézményt nézhettem meg – egy állami óvodát, egy magán bölcsődét és óvodát, valamint egy magániskolát. Mindenhol szívesen fogadtak, az időt nem sajnálva válaszoltak a kérdéseimre és szabad betekintést engedtek a dokumentációba. Sajnos személyiségvédelmi okokból nem nagyon fotózhattam, de rengeteget jegyzeteltem, hogy minden információt meg tudjak őrizni.

Először Ulm közelében, a vöhringeni Rappelkiste óvodában hospitáltam 2 napot. Biztosan több bejegyzés meg fog telni az ott látottakkal, most első körben az ovi jellemzőit és a napirendet szedtem össze, mert ezek ismeretében jobban lehet majd érteni a többi részletet is. Őszinte leszek: lenyűgöztek azok a tárgyi és személyi feltételek, amiket ott láttam. A hatalmas, tágas épület ahová mindössze 67 gyermek jár, a minden elképzelhető anyaggal és eszközzel felszerelt három műterem atelier, a hatalmas udvar és a rengeteg óvónő láttán sárgulni kezdtem az irigységtől. Kellett egy kis idő, hogy ezen túltegyem magam és tényleg a pedagógiai módszerekre tudjak koncentrálni. Persze ez a két dolog összefügg – sok minden láttán az jutott eszembe, hogy az a nálunk jellemző gyermek-pedagógus arány mellett elképzelhetetlen lenne.

A német oviban ugyanúgy állandó napirendet követtek a csoportok, mint nálunk. A gyerekek nagy része 8-9 óra között érkezett meg a csoportjába, ahol szabadon játszhatnak a beszélgető körig. Hétfőn az egész óvoda találkozott a tornateremben, hogy egy óvónő vezetésével megbeszéljék a hét közös eseményeit, a többi napon csoportonként énekeltek és beszélgettek a gyerekek életkorának megfelelő témákról. A nagycsoportosok ( a „Schultütenbande”) egész hosszan egyeztettek arról hogy mi a dátum, milyen tevékenységeket kezdtek el és miket szeretnének folytatni a nap folyamán. Mikor mindenki tisztában volt ezekkel a kör feloszlott és a gyerekek elindultak tízóraizni a külön étkezőbe, majd onnan önállóan a választott tevékenységük helyszínére. Voltak, akik a festő atelier-ben festettek táblákat a hétvégi ovis ünnepre, voltak akik elkezdték textilből elkészíteni Schultütéjük (iskolatölcsér a hivatalos magyar neve) díszeit – volt aki csak most kezdte el papíron megtervezni azt. Megfigyeltem, hogy mindegyik feladatban bármikor segítséget kérhettek a velük levő óvónőktől, akik igyekeztek minél nagyobb teret hagyni a gyerekek kreativitásának és problémamegoldó képességeinek. Aki akart kimehetett a kertbe játszani, mások a szerepjátékos sarokban öltöztek be valamilyen jelmezbe, sokan a csoportba kikészített számtalan fejtörő játék (köztük több Montessori eszköz) közül válogattak. Nagyon népszerű volt a csoportszobában álló íróasztal, mely fölött az ABC betűi és a kezdőbetűknek megfelelő hangot jelképező állatok voltak kiragasztva. A többi csoportba járó fiatalabb gyerekek is megjelentek napközben, letelepedtek ide és igyekeztek leutánozni a betűk formáit. Jöhettek is, mert az oviban a szabadjáték ideje alatt a gyerekek bármelyik csoportszobába átmehetnek játszani – ez a szabad mozgás az „offene Arbeit”, azaz nyitott munka ami a legtöbb városi német ovira jellemző.

Délben újra összegyűlt a csoport a szőnyegen egy záró körre. Rövid csendjáték után megbeszélték ki min dolgozott, mit játszott addig, hogy haladtak a táblák és a Schultüték, ki mikor megy majd haza és következett az ebéd – szintén a külön étkezőben. Ebéd után megint szabad játékra volt lehetőség. A fiatalabb csoportokban lefektették azokat a gyerekeket, akiknek – az óvónők és a szülők közös véleménye szerint – szüksége volt az alvásra. (Ehhez nem kellett ágyakat cipelni, külön alvószoba is tartozik az ő csoportjukhoz kényelmes stabil kis faágyakkal.) A hat és hétévesekből álló nagycsoportban viszont már senkinek nem kellett aludnia, vagy alvást színlelnie. A délelőtt nyüzsgő óvoda megnyugodott, az ébren maradó gyerekek behúzódtak valamelyik csoport csendes mellékszobájába könyvet nézegetni, vagy rajzoltak, játszottak. Volt akit már ebben az időszakban hazavittek, de aki maradt az délután tovább játszhatott az udvaron, vagy az ovi épületében. Ez a változatos, a gyerekek egyéni igényeihez maximálisan alkalmazkodó rendszer persze csak úgy működik, ha sok a pedagógus és minden helyszínen van valaki, aki vigyáz az ovisokra és szükség esetén segíti a játékukat. Egy óvónéni akitől a számolgatós játékban elbizonytalanodott kislány segítséget kérhet, egy, aki fél szemét a labdamedencében összeverődött csapaton tartja míg a laptopon dokumentál, egy, aki a tornaszobában szabadon használható pályát épít és felügyel, kettő akik az udvaron sarazó gyerekeket figyelik, majd slaggal lemossák őket mielőtt visszamennének az épületbe és így tovább, szinte minden helyszínen figyelt valaki az ott játszó 5-6 gyerekre.

A hatalmas területen szabadon mozgó, rengeteg játéklehetőséggel körülvett, felnőttek felügyelete (és nem irányítása) alatt játszó gyerekek között pedig alig alakult ki konfliktus. Amikor mégis megtörtént, az tanulságos fejlődési lehetőség volt mindenkinek – volt idő mindenkit végighallgatni, megbeszélni a lehetséges megoldásokat, majd egyezségre jutni és kibékülni. Ahogy a beszélgetőkörökben is volt idő végighallgatni mindenkit, hiszen a kevesebb, mint 20 gyermek hamar sorra kerül.

A gyakori kirándulások mellett hetente egyszer, pénteken, az ovi egy része az erdőbe megy túrázni.  A gyerekek előre jelentkezhetnek ha részt szeretnének venni ezen, de havi legalább egyszer mindenkinek ajánlják a programot. Jól olvastad, nem a szülők jelzik valamilyen nyomtatványon a részvételi szándékot, hanem maguk az ovisok rakják fel a jelüket a kirándulós táblára – ezzel is erősödik a meggyőződésük, hogy a saját ügyeiket elintézni képes emberek ők is.

Délután a gyerekekért folyamatosan érkeztek a szülők, a nevelőknek mindenkivel volt idejük pár szót váltani. Aztán óvónők is lassan hazaindultak – az, hogy kinek hogy járt le a munkaideje függött attól, hogy mikor kezdte a napi munkát, illetve heti hány órában dolgozott (igen, itt létezik részmunkaidős óvónő és ebben is van lehetőség figyelembe venni az egyéni igényeket).

A búcsúzás előtt még kifaggattam Birgitet, az ateliaristát arról, milyen visszajelzéseket kapnak az iskolákból – látszik-e a gyerekeken, hogy „reggiósok”. Mosolyogva mesélte, hogy szoros a kapcsolatuk az általános iskolás tanítókkal – rendszeresen mennek egymás intézményébe látogatóba. A tanítók azért, hogy megismerkedjenek a leendő diákjaikkal, az óvodapedagógusok azért, hogy lássák mi történik a gondjaikra bízott gyerekekkel miután kikerülnek a csoportból. A tapasztalat az, hogy a Rappelkiste óvodából érkező gyerekek roppant kíváncsiak, találékonyak, érdeklődőek és nagyon önállóak az ismeretszerzésben is. Rengeteget kérdeznek, bátran elmondják az ötleteiket, gondolataikat, szabadon próbálkoznak, bátran hibáznak, majd újra nekifutnak egy-egy feladatnak. A tanítók nagy része örömmel látja a motivált, érdeklődő, tanulni vágyó gyerekeket. Azokba az osztályokba viszont nehezebben tudnak beilleszkedni ahol elvárják, hogy a gyerek csak azt akarja megtanulni ami a tananyag és szigorúan olyan tempóban ahogy azt a tanító megtervezte. Ez pedig elsősorban nem az iskolák programján, hanem az adott tanító habitusán, módszerein múlik. Volt, aki ilyen helyzetben eltanulta az elvárt passzív viselkedést, de volt akinek ez nem sikerült, ezért osztályt váltott, hogy egy alternatívabb szemléletű tanító mellett újra kivirágozhasson.

Vöhringenben arra jutottam, hogy az itthoni óvodákban kőbevésett szabályok egy részén ideje lenne változtatni. Ehhez viszont stabil anyagi feltételekre és modern szemléletre lenne szükség, ami nem abból indul ki, hogy „jó ez, hiszed eddig is így volt, sőt, 30 éve még sokkal rosszabbat is kibírtunk”. Olyan jó lenne onnan kezdeni a tervezést hogy mi jó a gyerekeknek, a szülőknek és a pedagógusoknak és megteremteni ezeket a feltételeket. Mit gondoltok?