Reggio Magyarország

Ezt a kérdést egy végtelenül kíváncsi ovisom tette fel, amikor a budaörsi városházát látogattuk meg a csoportunkkal. Újra eszembe jutott ez a mondat, amikor az „5 érv a belvárosi ovik mellett„ bejegyzésemben megemlítettem, milyen jó móka gyerekekkel az épített környezet felfedezése. Hely szűke miatt ott csak pár sort írtam az épületekről, de annyi minden kapcsolódik még ehhez a témához, hogy megérdemel egy önálló cikket.

A Reggio elvek szerint a hatékony tanulási folyamat olyan, mint a ping-pong játék az érdeklődő és az érdeklődés tárgya között. A gyermek először megfigyel valamit (például egy régi sóskúti mészkő falat), majd interakcióba lép vele (megpiszkálja az egyik nagy követ). A tevékenysége hatására történik valami változás a tárgyban (Nahát, ez porlik!), amit ismét megfigyel és ez alapján új ötletei támadnak további kísérletekre (A leesett darabkákat vajon el tudom morzsolni?), melyeket megint kipróbál és így tovább. Olyan ez, mint egy oda-vissza „flört” (ne nevessetek, ezt a szót használj a német szakirodalom!).

Mindeközben pedig a gyerek mellett áll a felnőtt kísérő, akitől szabadon kérdezhet és aki szükség esetén ötletekkel, jól irányzott visszakérdezéssel tovább segíti a vizsgálódásait. Köztük hasonló ping-pong meccs zajlik, mint a gyerek és az érdeklődés tárgya között. A gyerek kérdez, a felnőtt visszakérdez, vagy ötletet ad, honnan szerezhetnének választ az eredeti kérdésre. Mondjuk ha az ovis tudni szeretné hogy miért porlad a fal, akkor a Reggio szemléletű óvó-bácsi nem válaszolja ezt meg 2 tudományosan korrekt mondatban, hanem biztatja a gyereket, hogy a szomszédos fakerítést is piszkálja meg és figyeljen mi történik. Ha erre az a válasz, hogy az nem porlad, akkor megint a felnőtt kérdez – Vajon miben más a két kerítés? A gyermek így önállóan fedezheti fel, figyelheti meg minden érzékszervével az őt körülvevő világot és nem arra trenírozzuk, hogy mindig csak a „felette állóktól” várja a kész válaszokat. A kis ovis akár kimondja hangosan, akár nem, feltevéseket fogalmaz meg és azokat vagy bizonyítja, vagy megcáfolja, közben minden lépésnél bővülnek a tapasztalatai és így az ismeretei. A legjobb pedig, ha mindezt csoportban, a többiekkel folyamatosan kommunikálva, együttműködve teszi! Ha tanúi lehetünk, hogy egy csapat ötéves együtt jön rá egy ilyen rejtély megoldására akkor repes a pedagógus szívünk, mert ez az egyik legfontosabb dolog amit az óvodában elsajátíthatnak a gyerekek.

Ha ez a kis falfurkáló vandalizmus túl vad ötletnek tűnik, akkor történjen máshogy a felfedezés. Járjuk körül az épületet, ha szabad akkor a menjünk be és fedezzük fel a belső tereket is. Hadd keressék meg a gyerekek a nekik tetsző részleteket! Figyeljük hova gyűlnek oda többen, mit mutatnak meg egymásnak, miket kérdeznek tőlünk. Ilyenkor nagyon praktikus a diktafon, kis jegyzetfüzet és a fényképezőgép, hogy utólag könnyebben felidézhessük és a szülőknek is megmutathassuk ezeket a pillanatokat. Apropó fényképezőgép. Adjunk a gyerekek kezébe bátran régebbi, strapabíró digitális gépeket és figyeljük meg mit örökítenek meg! A képeket nézegetve pontos visszajelzést kaphatunk arról, mi érdekli őket.

Próbáljunk meg a kirándulásokon is elvonatkoztatni a „rendfenntartó” szerepünktől és tudatosan figyeljük meg, tanulmányozzuk a gyerekek viselkedését. Sikongatva próbálgatják hogy visszhangzik egy nagyobb tér? Élvezik ahogy süppedős puha szőnyegre léphetnek? Vagy az ablakokon beáramló fény és az árnyékok kötik le őket? Annyi érdekes megfigyelni való van az épített terekben azon kívül amikre mi elsőre gondolnánk! A gyerekek felfedezéseit megfigyelve pedig már látjuk is, mivel érdemes majd foglalkoznunk, ha másnap az oviban maradunk. Gipszet öntsünk és faragjunk-e az udvaron, vagy fénnyel és árnyékkal kísérletezzünk, esetleg körbejárjuk az ovit és kipróbáljuk minden helységben, hogy visszhangzik és miért? Nem lőhetünk mellé, ha a gyerekekből indulunk ki.

Na de mire jó ez a sok felfedező bolondság? Mindenre. Ha most felsorolnám azt a rengeteg képességet és kompetenciaterületet ami egy-egy ilyen kiránduláson fejlődik akkor még egyszer ilyen hosszú lenne ez a poszt 😊. Ajánlom inkább a témában a „Gyermek-Város-Építészet” sorozatban megjelent „Épített környezeti nevelés az óvodában” című könyvet ahol ezt is részletesen kifejtik a szerzők. Guba Anna, Pataky Gabriella és Tóth Eszter munkája az elméleti és módszertani ismereteken kívül konkrét játékötletekkel, foglalkozásvázlatokkal ad ötleteket, támpontokat a pedagógusoknak és a szülőknek.

Végül útravalóként álljon itt az a három fontos dolog amit én is próbálok észben tartani, amikor ovis korúakkal elindulunk felfedezni egy új helyet.

Idő

Ahhoz, hogy valamit igazán megismerjenek a gyerekek elég idő kell nekik. Ez azt jelenti, hogy sok idő. Nem az a cél, hogy fél szemmel az óránkra sandítva minél hamarabb minél több helységen hajtsuk át a csapatot. Sokkal többet érünk el, ha csak kisebb területre koncentrálunk, de hagyunk időt, hogy feltámadjon a kicsik kíváncsisága, megfogalmazhassák kérdéseiket, megpróbáljanak válaszokat találni rájuk.

Megfigyelés

Kívülről talán nem látszik, de a pedagógus munka nagy része megfigyelni a gyerekeket – ez pedig még jelentősebb az “odafigyelés pedagógiájának” is nevezett Reggio szemléletben. Nekem eleinte nehezemre esett óvónőként letenni a fegyelmező felnőtt szerepet és nem csak hangoskodásnak, rongálásnak, balesetveszélynek látni azt, ahogy a gyerekek egy része interakcióba lépett a kirándulás helyszínével. Sokat segít, ha a gyerekcsoport kezelhető méretű és elég felnőtt kísérő van jelen, ami egy családi kiránduláson nem probléma, de a jelenlegi óvodai helyzetekben az lehet. Csak úgy tudunk belehelyezkedni a gyerekek nézőpontjába és valóban megérteni a játékukat, ha tudjuk, hogy közben senkit nem érhet baleset– tehát vagy a helyszín gyerekbiztos, vagy van elég kolléga aki vigyáz a helyszín és a gyerekek épségére is.

Közös felfedezés

Tudatos odafigyeléssel érhetjük el, hogy ne válaszoljunk azonnal minden feltett kérdésre. Próbáljuk meg őszinte érdeklődéssel feltérképezni a gyerekek ismereteit és segíteni nekik, hogy ők juthassanak el a felismerésig, megértésig. Megéri kísérletezni, gyakorolni, mert ezzel a módszerrel jobban segítjük a gyerekek fejlődését, mint ha élő enciklopédiaként kiköpnénk a kész válaszokat. Információt adni gyors megoldás és hatékonynak tűnhet, de nem az önálló gondolkodásra ösztönöz, így minden ilyen alkalommal elveszik a komolyabb fejlődés lehetősége. Együtt megkeresni a megoldást több idő, figyelem és energia, de ez a befektetés megtérül, mivel ilyenkor nem csak ismereteket adunk át, hanem a gyerekek problémamegoldási módszereit és önbizalmát is fejlesztjük. Ha a következő generációt tényleg önálló, értékteremtő életre szeretnénk nevelni elengedhetetlen ez a szemléletváltás.