Az ovis korú gyerekek nagyon szeretnének kipróbálni mindent amit mi felnőttek csinálunk. Még lelkesebbek ha főzésről van szó, hiszen naponta látnak a konyhában ténykedni, tudják milyen finomságok készülnek és kívülről nézve nagyon egyszerűnek és szórakoztatónak néz ki a dolog. Szóval szeretnének segíteni, mi meg tudjuk, hogy ez jó nekik, fejleszti minden képességüket, minőségi időt tölthetnénk velük, beleszoknának a házimunkába és (micsoda időmenedzsment!) mindez alatt elkészülne az ebéd…
Hát nem. Ha egy óvodáskorú segíteni kezd neked bármiben, és tényleg hagyod, hogy ő csináljon bizonyos lépéseket akkor alaphangon kétszerannyi idő lesz megfőzni az ételt. Elolvashatjátok együtt a receptet, de a felénél ő már valami mást akar majd csinálni. Aztán elkezdenek leesni és kilöttyenni a dolgok, hamar összejön az első bibi és érzed ahogy lever a víz mert mindjárt ugranod kell a következő feladatra, a kajával még sehol sem tartotok, a konyha pedig már kész csatatér. Kikapod a kezéből a keverőtálat, próbálod behozni a lemaradást, elkeverni a tésztában a csomókat, levágni a krumpliról a rajta maradt héjdarabokat, mire szíved csücske megsértődik, hogy nem hagyod segíteni és már mindenki rühelli az egészet. Nem az a porcukor-felhős élmény, mint amilyennek képzeltük. Pedig együtt főzni jó és amikor kicsit idősebbek lesznek már simán menni fog minden, tényleg segítség lesz a segítség – de akkor a kisebbekkel ne főzzünk?
Én is túl voltam pár ilyen élményen két ovis korú gyermekemmel mire felfénylett a fejemben a kis villanykörte és összehoztuk az első „Saját receptet” ami azóta is az egyik kedvenc közös játékunk.
Első lépésként tisztáznom kellett magamban, hogy miből fakadnak a konfliktusok. Hamar rájöttem, hogy az elvárásaim és a gyerekek viselkedése köszönőviszonyban sincs egymással. Mit csináltak ők? Kísérletezni akartak, belevinni a saját ötleteiket a főzésbe, de erre nem volt lehetőségük. Hibáztak –, ami teljesen normális és a tanulási folyamat része, de én nem tudtam annak tekinteni, mert minden baleset értékes perceket vett el a főzésre szánt időből, ezért egyre feszültebb lettem. Rosszul esett nekik mikor nem javíthatták ki a saját hibáikat, hanem belenyúltam felnőttként és megcsináltam gyorsabban és jobban helyettük – pár ilyen élmény nemcsak az önbizalmukat vette el, de a lehetőséget is, hogy tényleg megértsék mi miért történik a főzés során és hogy önálló problémamegoldást tanuljanak. Ja, és közben megállás nélkül magyaráztam, hogy ezzel jobban bevonjam őket az élménybe, ami nekem fárasztó volt, nekik meg egyre unalmasabb.
Be kellett látnom, hogy amíg ilyen kicsik a gyerekek addig vagy egyedül főzök, hogy időre meglegyen az ebéd, vagy velük főzök, de akkor el kell engednem a többi elvárásomat és tényleg az ő igényeikre figyelni. Összeszedtem hát minden Reggio óvónői előismeretemet és kikészítettem egy provokációt az ebédlő asztalra – gyerekenként egy nagy keverőtálat, kisebb tálkákban, bögrékben pedig annyi hozzávalót amennyit nem sajnáltam, ha kárba veszik. Fejenként kb 10 deka lisztet és cukrot, egy kanál kakaót, kókuszreszeléket, kis olajat, tejet, egy-egy tojást és egy zacskó sütőport. Ezután pedig kezet mostunk, kötényt kötöttünk és megbeszéltük, hogy most ők lesznek a szakácsok, akik a hozzávalókból azt sütnek amit csak akarnak, én csak akkor segítek, ha kérik. Hatalmas volt a lelkesedés.
Az első adagnál még nem volt semmilyen terv, boldogan borogattak össze mindent és kevergették sokáig, magyarázták egymásnak ki milyen sütit tervez belőle. A sütőpor és az olaj persze kimaradt, a végeredmény két tál kulimász lett – egy sűrűbb és egy folyósabb. Rövid egyeztetés után a sűrűbbet muffinnak, a folyósabbat palacsintának neveztük ki, megsütöttük. A végeredmény szinte ehetetlen lett, de a gyerekek nagyon büszkék voltak rá, igazi sikernek könyvelték el és másnap megint saját recept szerint szerettek volna sütni. Miközben összeszedtük a hozzávalókat megkérdeztem mit fejlesztenének most a recepteken, elégedettek voltak-e az ízzel, állaggal. Kiderült, hogy nekik is feltűnt, hogy gumi-szerű az egész, úgyhogy mesélni kezdtem a csodálatos sütőporról, amiről már eddig is többször elmondtam a végigdarált monológjaimban hogy mire való, de a csodálkozásuk arra utalt, hogy abból egy szó sem jutott át hozzájuk. Most figyelmesen végighallgattak, mert végre a saját problémájukra adott megoldást a magyarázat, nem csak random információzuhatag volt. A második prototípusba már került sütőpor, együtt örültünk mikor megnőtt a muffin a sütőben és puha lett – meg száraz mint a fene, mert zsiradék még mindig nem került bele. Olyan 5-6 alkalom volt mire összeállt a fejükben a képlet, hogy mi miért van a tésztában, mi történik ha túl sok vagy túl kevés (mert MINDEN verziót végigpróbáltunk). A végére a két kis pöttöm fejből, érzésre össze tudott hozni egy tisztességes kakaós bögrés sütit, amit már mind szívesen ettünk meg.
Én pedig végre nyugodtan néztem végig ahogy beleesik a tojásba a héja és 5 percig halásszák ki belőle, csomós lesz a tészta, kikeverik a lisztet és végtelenül hosszan törölgetik fel, hiszen nem volt rajtam az a plusz teher, hogy ebből adott időn belül valami ehető legyen. Annak kezeltem a helyzetet aminek ők is – tanulási lehetőségnek, játéknak. Ahogy egyre önállóbbak lettek én is felszabadultam, amíg a gyerekek tésztát kevertek én a konyhában össze tudtam dobni a vacsorát (időmenedzsment! 😉) közben válaszoltam a felmerülő kérdésekre, segítettem ha kellett. Készültek extrémebb sütik ételfestékkel, olasz fűszerrel és majonézzel, sőt, miután úgy érezték mindent kipróbáltak eljutottunk oda, hogy kérték keressük meg a mézeskalács receptjét, mert az saját kútfőből nem ment. Így már szívesen követték a lépéseket, mert tudták, hogy az viszi közelebb őket a céljukhoz. Az ő saját céljukhoz.
Szóval a dolog tanulsága nekem a következő volt: Egyrészt, hogy a Reggio szemléletet otthon is érdemes alkalmazni – a gyerekek száz nyelven szólnak hozzánk, amit ha jól értelmezünk minden egyszerűbben megy tovább. A visszatérő konfliktus is egy nyelv, át kell gondolnunk mit jelent és olyan kereteket felállítani, melyek között a gyerek és a család igényei is teljesülnek.
Az ovis korúak imádnak egyedül, vagy társaikkal kipróbálni, felfedezni dolgokat és ez a leghatásosabb tanulási módszerük. Sok esetben nem kell a felnőtt vezetése, előzetes magyarázata, folyamatos példája! Motiválóbb ha ők próbálkozhatnak, hibázhatnak, javíthatnak és kérdezhetnek szabadon, mi pedig segítünk és nem irányítunk. Az őszintén kíváncsi gyerekek kitartóan foglalkoznak ugyanazzal a tevékenységgel hosszabb időn keresztül is, a figyelmük koncentráltabb, így hatékony lesz a tanulás és a fejlődés. Mi pedig szülőként sokkal nyugodtabban élhetjük át velük ezeket a csodálatos élményeket, ha tudjuk, hogy mi miért történik és reális elvárásokat támasztunk magunkkal és a gyerekekkel szemben is.
Jó közös sütögetést kívánok nektek, küldjétek el nekem a legvadabb saját recepteket 😉
Reggio Magyarország 
Hozzászólás