Az új óvodai év indulásának apropóján összeírtam, hogy a pedagógiai gyakorlatom mely területei változtak meg a leginkább mióta megismertem a Reggio Emilia Szemléletet és ez a nevelési filozófia elkezdett beépülni a mindennapjaimba. Van, amit tudatosan változtattam meg és van, amit önkéntelenül kezdtem máshogy látni és ezáltal máshogy csinálni, most pedig kíváncsian várom mi lesz a következő nagy rácsodálkozás!
1, A gyerekek folyton tanulni akarnak
Egyre jobban felismerem az ovisoknak azokat a jelzéseit, amikor nem szavakkal fejezik ki, hogy mire kíváncsiak épp a nagy világból. Ha valaki a bútorra firkál, már nem csak az a reakcióm, hogy meg akarom értetni a gyerekkel, hogy ezt miért nem szabad. Ilyenkor eszembe jut belegondolni – esetleg meg is kérdezni, hogy mi lehet olyan izgalmas ebben és hogy lehetne hasonló tapasztalatot szerezni úgy, hogy a bútorok ne sérüljenek. A gyerekek a nap nagy részében kísérleteznek és felfedeznek és pont ezért szegnek meg bizonyos szabályokat is. Ha elfogadjuk, hogy ez a folyamatos kíváncsiság és tevékenység természetes és pozitív állapot, amit nem szabad letörni, sokkal jobb szabályokat tudunk alkotni, melyek hagynak helyet a szabadabb tanulásnak. Amikor már nem mi akarjuk minden áron irányítani a gyerekek fejlődését, akkor elkezdhetünk odafigyelni arra, hogy ők éppen mivel tudnak teljes odaadással foglalkozni és támogathatjuk őket ebben – így pedig megspórolunk nekik és magunknak is egy csomó felesleges konfliktust.
2, Minden helyszín érdekes
Most már tudom, hogy az elsőre legérdektelenebb helyszínekre is érdemes elmenni a gyerekekkel, mert az ő szemükkel nézve minden izgalmas. A százszor végigjárt utcák, a töviről hegyire ismert játszótér egész új arcát mutatja és új tanulási témákat hoz be a csoport életébe, ha viszünk magunkkal néhány nagyítót, digitális fényképezőgépet, papírt és ceruzát, sőt, esetleg agyagot is és alkotásokon igyekszünk megörökíteni valamit a helyszínből. Imádom azt a klasszikus projektet, amiben az óvodába vezető út melletti falat tanulmányozták az egyik oviban és hetekre lefoglalta őket maga a fal szerkezete (hogy állnak össze a téglák? Mi az a malter? Hogy lehet óvodai körülmények között reprodukálni az építés folyamatát?) és az abban növő kis növények (Hogy tud a falból kinőni valami? Mi is tudunk a falba ültetni? Milyen élete lehet egy ilyen növénykének?). Mondanám, hogy forduljunk gyermeki érdeklődéssel a környezetünk felé, de még erre sincs szükség – elég, ha hagyjuk, hogy a gyerekek felfedezhessék ezeket a helyeket és a saját érdeklődésünket az övékhez kapcsoljuk!
3, Az „akarom” ereje
A Diófa Art Clubban tűnik fel a legjobban, hogy azok a gyerekek akik nem akarják a pedagógus által lépésről lépésre előírt vizuális tevékenységeket megcsinálni az oviban micsoda lelkesedéssel és fáradhatatlan figyelemmel alkotnak ha a ők irányíthatnak. Ez akkor működik, ha a téma alapvetően érdekli őket és valóban az ő kezükben vannak a kreatív döntések, a felnőttek pedig támogatják a az elképzeléseik megvalósítását. Az “én akarom” olyan belső motivációt jelent, amit külső tényezőkkel (jutalommal, dicsérettel, kötelességtudat felébresztésével) nem lehetne elérni. Aki pedig motivált az kitartóan dolgozik, a felmerülő problémákat igyekszik leküzdeni, teljes erejével figyel és így minden fontos képessége fejlődik. Megtanultam, hogy ezt a hatalmas energiát nem letörni kell, vagy minden áron az általam eltervezett mederbe terelni, hanem figyelni, hogy merre viszi a csoportot és akkor beavatkozni, ha erre szükség van.
4, A dokumentáció új szemszögeket mutat
Többszöri visszatérő élményem, hogy ha úgy is érzem, hogy mindent átlátok és mindenkire elég figyelem jutott a csoportban, akkor is hatalmas meglepetések érnek miközben a dokumentációt készítem. Volt úgy, hogy teljesen elkenődve ültem neki a feladatnak – úgy éreztem, hogy előző nap a gyerekeket egyáltalán nem fogta meg az adott téma, sok volt a konfliktus, valahogy szétesett az egész alkalom. Aztán a fotókat utólag átnézve feltűnt, hogy ugyan nem olyan alkotások készültek, amikre én számítottam, de a nagy részük valahogy kapcsolódott a témához („…háhá, mégis eltaláltam mi érdekli őket!”). A sok látszólagos probléma közepette pedig rengeteg ötletet osztottak meg egymással, mert felbukkantak a többiek megoldásai az egyes gyerekek munkáiban. Tehát beindult a közös munka, figyeltek egymásra és tanultak egymástól, csak ezt abban a pillanatban a konfliktusok elsimítására figyelve én nem vettem észre. Az utólagos reflexió elengedhetetlen része lett a fényképek, jegyzetek, hangfelvételek áttekintése.
5, Nem a válasz a lényeg
Emlékeztek a vicces „Ha a google ember lenne” videókra? Rájöttem, hogy amikor a gyerekek elárasztanak kérdésekkel, akkor nekem nem kell olyan mindentudónak lennem, mint ott a szakállas férfinak. Sokkal jobb stratégia, ha visszakérdezek – egyrészt tisztázni, hogy pontosan mire vonatkozott a kérdés (egy „Miért” jelentheti azt is hogy „Mi okozza?”, azt is, hogy „Mi a célja” és azt is, hogy „Hogyan működik”, hogy csak a leggyakoribb eseteket említsem). Másrészt tisztázni, hogy már mit tud, vagy mit gondol a gyerek az adott dologról – általában meglepően sokat. Ezek tudatában a válaszaim sokkal rövidebb és hasznosabbak lettek, mint ha a nulláról kezdeném magyarázni azt, amire gondolom, hogy kíváncsi. Harmadrészt pedig a legjobb, ha sehogy nem magyarázok, hanem (ha a helyzet és az idő engedi) együtt kitaláljuk, hogy lehetne kideríteni a választ – kísérlettel, felfedezéssel, a gyerektársak segítségével, vagy akár az internetről közösen kikeresve a választ. (Na, csak visszatértünk mégis a Google-hoz :D)
Ha szeretnél többet megtudni a Reggio Szemléletről gyere el szeptember 27. pénteken Jászberénybe a kutatók éjszakájára (https://uni-eszterhazy.hu/jaszberenyi-campus/2024-ben-is-kutatok-ejszakaja-a-jaszberenyi-campuson), vagy írj nekem az info@reggio.hu címre és hívjatok meg az ovitokba workshopot tartani 😉
Reggio Magyarország 
Hozzászólás