Reggio Magyarország

Az ember egyik legnagyszerűbb tulajdonsága, hogy képes tanulni. Őszinte csodálattal tölt el, amikor egy gyerek vagy felnőtt egyszer csak meg tud csinálni valamit, amit előtte nem tudott. Tudósok egész hada igyekszik feltérképezni, mi történik ilyenkor a testünkben, az elménkben és a lelkünkben, hogy megy végbe ez a tanulásnak nevezett változás. Ezért is fantasztikus dolog kisgyerekekkel foglalkozni – minden nap tanúi lehetünk a fejlődésnek, érésnek, új képességek és ismeretek elsajátításának. Pedagógusként a mi feladatunk, hogy ebben hatékonyan segítsük a gyerekeket. Eddig teljes az egyetértés.  Arról viszont már komoly viták folynak, hogy e segítségnek mi a legjobb formája és módszere. A történelem során minden társadalom máshogy nevelte és oktatta gyermekeit, napjainkban pedig egy kultúrán belül is sokan sokféleképp gondolkodunk erről. Van, aki szerint a felnőttek által felállított szabályok a legfontosabbak, másnak a játékosság és az öröm megélése, a technológiai újdonságok bevonása, vagy épp a népi hagyományok tovább örökítése. Sikeres módszerek épülnek ezekre és jó, hogy szabadon választhatjuk magunk és gyermekeink számára azt, amit a legjobbnak ítélünk.

Ebben a cikkben arról szeretnék írni, hogy milyen hatalmas cselekvő erőt szabadít fel a gyerekekben, ha azzal foglalkozhatnak, amivel ők akarnak. Mennyivel hatékonyabb a tanulás és fejlődés, ha olyan témákban mélyedhetnek el, amik őszintén érdeklik őket és nem mi tanítjuk, hanem ők fedezik fel lépésről lépésre az adott dolgot. A Reggio szemléletű Diófa mini art clubba járó gyerekek munkáin is jól megfigyelhettük már milyen változást hoz az, ha a gyerek érzi, hogy az ő tevékenysége van a középpontban és nem a felnőttek elvárásai.

Több olyan kisfiú is jár például hozzánk, akik nem szerettek rajzolni az óvodában. Ők azok a minden csoportban ottlevő gyerekek, akik csak akkor ülnek le a kézműves asztalhoz, ha nagyon muszáj és akkor is gyorsan összecsapják a munkát, csak minél előbb szabaduljanak. Tele vannak szorongással ha filctollat kell fogniuk és még jobban elkeserednek mikor a végén szembesülnek vele, hogy az ő egyen-báránykájuk kilóg a sorból, nem olyan szabályos mint a többieké – pláne nem úgy néz ki, mint az óvónéni minta darabja. A Legóval viszont órákon át szívesen bíbelődnek, fantasztikus kitartással akár napokig dolgoznak egy-egy nagy művön. A barkácsoláshoz és a kis kockákhoz is finommotorika kell, mi akkor a különbség?

A legfontosabb az, hogy Legóból a gyerekek azt építenek, amit akarnak. Olyan űrhajót, robotot, vagy óriás tortát amilyet ők szeretnének.  Ha valami nem sikerül, azt addig tökéletesíthetik amíg elégedettek nem lesznek vele és a végeredmény sosem összehasonlítható a többiekével, hiszen mindenki a saját elképzelését valósítja meg. Munka közben nem az óvóbácsi utasításait kell csendben figyelni és követni, hanem a haverokkal lehet megbeszélni kinek milyen szupertámadásra lesz képes a járműve. A végeredményt pedig nem tűzik fel azonnal a faliújságra jó magasra, hanem játszani lehet vele – jó esetben biztos helyre félretenni másnapig, amikor folytatódhat az építés. Ezek a keretek elég teret adnak a gyerekeknek, hogy a számukra legmegfelelőbb módon és tempóban kísérletezzenek és működjenek együtt egymással. Az egyen-báránykánál a felnőtt segít, a felnőtt választotta ki, készítette elő a tevékenységet, ő diktálja a lépéseket és a tempót – sem alkotó tevékenységnek, sem igazi tapasztalatszerzésnek nem nevezném ezt a felállást az óvodások szempontjából. Nem csoda, hogy a világ felfedezésére huzalozott gyerekek menekülnek az ilyen helyzetekből – pláne ha már megélték párszor, hogy milyen amikor a végeredmény sem sikerül úgy, ahogy a felnőtt azt elvárná.

De miért ne lehetne a legózásnál olyan jól működő kereteket a vizuális fejlesztésnél is használni? Miért ne lehetne úgy szervezni egy foglalkozást, vagy kezdeményezést, hogy abban szabadon, közösen alkothassanak az ovisok a saját elképzelések szerint?

Mi erre törekszünk Melindával, a  minden szerdán. Amikor új gyerek érkezik hozzánk a Diófa mini art clubba és meglátja azt a rengeteg technikát és anyagot amivel készültünk és amik közül szabadon választhat, általában két tipikus módon reagál: a „jó rajzosok” kitartóan kérdezgetik, hogy „De mi a feladat? Mit KELL pontosan csinálni?” aztán feladják és elkezdenek szabadon dolgozni valami biztonságos technikával, mondjuk filctollakkal. Pár alkalom kell, hogy „lelazuljanak” és elhiggyék, hogy nálunk szabad kézzel belenyúlni a temperába, szabad 20 percig csak színeket keverni, szabad segítséget kérni és elfogadni a társaktól. Náluk jellemzően hamarabb kezd kísérletezni a másik véglet, a rajzolástól szorongó új gyerekek – ők a kezdetekben azt igyekeznek bármi áron elkerülni, hogy valami maradandó dolog kerüljön ki a kezük alól. Aztán persze csak összejön egy absztrakt forma vagy ábra amiről beszélgetni kezdünk velük, megdicsérjük, és hopp, már túl is estek az első sikereken és nem is fájt. Legkésőbb a harmadik alkalomra mindenki felszabadul, az első pillanattól alkot amíg 90 perc múlva vége a foglalkozásnak és nagyon ritka, hogy bárkit külön motiválni kelljen erre. A tevékenység öröméért dolgoznak és mivel lelkesen csinálják hihetetlen gyors fejlődés indul meg azoknál, akik eddig nem mertek próbálkozni.

Az ember (a felnőtt is) akkor tanul leghatékonyabban, ha érdekli a téma. Olyan területet választani ami spontán magával ragad mindenkit különösen nagy kihívás egy hetente egyszer megtartott foglalkozáson, ahol a gyerekek mind más osztályba vagy óvodai csoportba járnak. De mi nagyon igyekszünk – figyeljük a beszélgetéseket, a beszámolókat, a legnépszerűbb technikákat, a saját megérzéseinket és az aktuális közös élményeket (mint most a közelgő ünnepek) és ezekre alapozni a döntéseinket. Most zártuk le az eddigi leghosszabb projektünket – négy héten keresztül fedeztük fel a középkor világát, amit a tűz szerepének megismerésével vezettünk be, a Szépség és a szörnyeteg meséjével folytattunk, majd a művészetek, a korabeli divat és építészet megfigyelésével fejeztünk be. A foglalkozásokon természetesen készültek más témájú munkák is, de a gyerekeket őszintén érdekelni kezdték a régi korok és szívesen terveztek ruhákat, építettek makettokat, készítettek bábokat. A pedagógusok nagy félelme ezzel kapcsolatban, hogy „ha nem kötelező egyféleképp csinálni, akkor senki nem azt fogja csinálni” alaptalannak bizonyult. Született viszont középkori királynő öltöztetős baba egy doboznyi kiegészítővel – amire mi nem gondoltunk, pedig milyen jó móka! Készült rózsaablak egy darabka csúszásgátló felhasználásával (lásd a címlap képen) aminek a különleges technikáját szintén nem mi találtuk ki. Beszélgetés közben felmerült, hogy hogyan ünnepelték a középkorban karácsonyt és milyen volt az orvosi ellátás akkoriban – ezekre sem gondoltunk előre, de kiderült, hogy érdekli a gyerekeket. Jó volt látni, hogy a felnőtt által javasolt, általában már nagyobbaknak tanított téma is magával ragadja a kisebbeket is, ha szabad nekik azt a saját módszereikkel feldolgozniuk. A fenti képen például egy gótikus templomról megszökött sárkány formájú vízköpőt láthattok agyagból 🙂

A gyerekek természetes érdeklődését nem letörni, vagy mindenáron elterelni kell, hanem közösen olyan fókuszt találni neki, amiben kiteljesedhet. Ha az „akarom” ereje teret és támogatást kap, akkor hatalmas öröm és energia szabadul fel, mely lendületet ad a további fejlődéshez. Ezért is mondta Loris Malaguzzi: „Niente senza gioia!”, azaz „Öröm nélkül semmit!”