Reggio Magyarország

Emlékszem milyen értetlenül bámultam a telefonomra, amikor évekkel ezelőtt Pinteresten rátaláltam egy „Process art” című válogatásra. Az oldalon valaki olyan tevékenységötleteket gyűjtött össze óvodás korosztálynak, melyeknek a végeredménye első ránézésre… hát… csak értelmetlen maszatolás volt. Néztem a színes borotvahabban / sárban / rizsben könyékig turkáló gyerekeket és fel nem foghattam mi ezen a művészet. Persze láttam az örömöt és a szenzoros élményeket, de nem készült letisztázott, esztétikus, falra kitehető végeredmény, így fogalmam sem volt mi lehet rajta az „art”.

Ma már máshogy gondolom ezt is és a „Process driven art” azaz folyamatvezérelt alkotások nagy rajongója lettem, sok ilyet csinálunk a Diófa mini art clubban. Ilyenkor nem a tevékenység végeredménye, azaz egy minél hibátlanabb munkadarab a cél, hanem az, hogy alkotás közben minél több legyen az élmény, tapasztalat, öröm, együttműködés, problémamegoldás, önkifejezés. Pedagógusként könnyű jó szándékkal kisajátítani az alkotás folyamatát – azok a munkák amiket a felnőtt talál ki, tervez meg, rajzol elő, vág ki és fejez be, miközben a gyereket csak pár előre megadott lépés elvégzésére vonja be biztosan szabályosak, tiszták, esztétikusak lesznek. Szívesen mutogatja a pedagógus és a szülő is, hogy milyen szépet készítettek a gyerekek – viszont ez ugye nem igaz, mert a munka dandárját az óvónéni végezte el. Az instrukciók pontos követésén kívül sok képesség nem fejlődhet az ilyen alkotásoknál a gyermekeknél – többek között az esztétikai érzék sem, mert ahhoz is döntési szabadság kéne. Ezeken a foglalkozásokon az ovisok nem művészek, vagy alkotók, csak betanított kisiparosok.

Ezzel szemben ha olyan provokációkat ajánlunk fel amiben „a cél az út maga” (hmm, lehet, hogy Buddha is az óvodai vizu foglalkozásokra gondolt mikor ezt mondta? Nem valószínű 😊 ), azaz nem a kész mű, hanem az alkotás folyamata a fontosabb, akkor tényleg hasznos tudást és készségeket sajátíthatnak el a gyerekek munka közben. Hiszem, hogy a művészet része minden olyan tevékenység is, aminek nem lesz kézzel fogható végeredménye, de alkotás közben a gyerek kifejezheti rajta keresztük az érzéseit, gondolatait, értelmezheti külső és belső világát. Az valódi alkotói folyamat része az is, ha az ovis fél órán át különböző eszközökkel döfköd egy marék agyagot. Hiszen közben ismerkedik az anyagok tulajdonságaival, mintákat hasonlít össze, képzettársítások jutnak eszébe, folyamatosan irányítja és megfigyeli a mozdulatait és azok hatását. Erre a felfedező, kísérletező munkára is szüksége van ahhoz, hogy általa megértse mik a technikában rejlő lehetőségek és saját ötletei születhessenek.

Z. majdnem egy órán át dolgozott ezen a lovacskán. Rajzolni már nagyon ügyesen tudott lovat és egyszarvút is, de ugyanez a téma 3D-ben teljesen új kihívást jelentett. Minden irányból alaposan megfigyelte az állat formáját, arányait, közben többektől kért ötleteket, véleményeket és azt is kitapasztalta, hogy milyen fontos nedvesen tartani az agyagot. Nem spóroltuk meg neki a kudarcokat sem, ő pedig mindegyikre megoldást talált és elmondhatja magáról, hogy tegnap óta tényleg tud lovacskát formázni.

Persze nem gondolom, hogy csak ilyen tevékenységekre van szükség – megvan a maga helye és funkciója a felnőtt által irányított alkotásnak is, de ha körbenézünk az ovikban azt látjuk, hogy sok helyen központi elvárás lett a cuki és mutogatható végeredmény és már csak erre koncentrálnak a pedagógusok. Szabad játék alatt lehet ugyan rajzolni, firkálgatni is, de a vizu foglalkozásokon a termék-vezérelt szemlélet az alap és nagyon ritka a folyamatvezérelt tevékenység. Rendszeresen járok előadni a Reggio Szemléletről és ennél a témánál mindig feljajdul valaki, hogy „ó, hát én mióta mondom ezt és igyekszem is így csinálni, de a szülők miatt nem lehet. Folyton összehasonlítgatják a gyerek munkáit az ismerősökével, meg az interneten látottakkal és nekünk ezzel kell versenyeznünk. Persze, hogy besegítek, hogy az övé is szép legyen”

A jó hír, hogy nem kell se kéretlenül besegíteni, se versenyezni. Viszont muszáj a szülőket képezni ebben a témában, hogy felismerjék azt az igazi értéket amit a folyamatvezérelt tevékenységek jelentenek. Ez történhet egy szülői értekezleten ahol elmagyarázzuk például a rajzfejlődés folyamatát, hogy megértsék miért jó az is, ha a gyerek gomolyfirkákat rajzol 3 évesen és értékeljék az utána megjelenő egyszerű formákat. Mondjuk el, hogy mi az igazi gyermeki alkotás és miért jó, ha elkészül, milyen fontos értékelni ezeket a girbe-gurba figurákat akkor is, ha nem olyan szabályosak, mint amit a szomszéd gyereke csinált. Tudom, hogy a mai rohanó világban nem minden óvóbácsi és szülő teheti meg, hogy pár hetente pedagógiai témájú szülői értekezleteken vegyen részt úgy, mint Reggio Emilia óvodáiban. Nekik még fontosabb a látványos, hozzáférhető dokumentáció az öltözőben vagy a folyosón, amit a gyerekre várva is elolvashatnak, megnézhetnek.  Ha ebben leírjuk a mi nézőpontunkat a gyerekek alkotásait bemutatva, akkor ők is tudni fogják, hogy a rajzolás, festés, mintázás célja nem merül ki a finommotorika fejlesztésben. Az óvodapedagógusi munka része a felnőttek edukációja is, hogy gyermekeiknek még jobb szülei tudjanak lenni.

Ezt a dokumentációt egy amerikai Reggio inspirált óvodában fényképeztem és a “Körhinta mindenkinek” projektet mutatja be:

A mostani ovisok szüleinek nagy része kb. egyidős velem – a saját nevelésünk túlnyomóan arról szólt, hogyan csináljunk mindent szépen, szabályszerűen, ahogy a felnőttek elvárják. Az elmúlt évtizedekben pedig kiépült pár új iparág komoly marketing gépezettel a hátuk mögött (az instagram-anyukáktól a fejlesztő on-line játékokig) és az ember csak kapkodja a fejét a sok lehetőség és fenyegetés között, miközben igyekszik a lehető legtöbbet megadni a gyermekének. Az óvodapedagógus az, aki – ésszerű kereteken belül – valóban szakszerű tanácsokat adhat, vagy csak jó példát mutathat az óvodában amikor teret ad a tevékenységközpontú alkotásoknak, majd elmagyarázza, hogy milyen előnyei vannak ennek. Az irreális elvárások lebontásával és helyette más, jobb módszerek megmutatásával nagy szolgálatot teszünk a szülőknek és a gyerekeknek egyaránt. Tudatosítanunk kell, hogy az óvodai vizuális foglalkozások célja nem az a darab színes fecni amit kitűzünk a parafa táblára, hanem azok a változások a gyermekben, amik a színes fecni készítése közben történtek. A felfedezés, hogy a fehér ceruza nem látszik a fehér papíron. A tapasztalat, hogy a többiek segítettek megkeresni a tökéletes lilát amikor megkértem őket. Az élmény, hogy a cica füle nem lett olyan amilyennek szántam, de így kajlán még aranyosabb. A tudás, mennyire nyomhatom rá a filctollat a papírra, hogy az még ne lyukadjon ki.

Ha szeretnél valamilyen esztétikus dekorációt az ovi folyosójára ami megmutatja mivel foglalkoztatok napközben, akkor ne a vizuális tevékenységet szabályozd túl, hogy a végén egységes legyen a végeredmény. Örülj inkább a gyermekmunkák sokszínűségének, a bennük felismerhető százféle gondolatnak és ezek felhasználásával alkoss egy felnőtteknek is tetsző, átlátható dokumentációt. Ha azon aggódsz, hogy mit adhatnál haza egy írásvetítővel végigkísérlezetett nap után, tudd, hogy a játék közben készített fényképeken ott vannak az alkotások, a jegyzeteid között pedig a hozzájuk fűződő gondolatok. Ezeket akár on-line, akár egy év végén összeállított füzetkében haza tudod majd küldeni. A szülők pedig meg fogják érteni, hogy ez a típusú alkotó folyamat miért fontos a gyerekeknek, ha elmondod és megmutatod nekik, mi is ezekben az igazi érték.