Reggio Magyarország

Ti szoktatok az ovisokkal absztrakt, „nem-ábrázoló” képeket, vagy szobrokat nézegetni? És kortárs művészeti múzeumokba járni, hogy fejlesszétek az érzékelésüket? Bevallom, én sokáig nem voltam benne biztos, hogy egy ilyen kiállítás érdekes lenne- e a kisebb gyerekeknek, de a márciusi grazi kirándulásunk megváltoztatta a véleményem.

Pár hete ugyanis a Józsefvárosi Óvodák vezetőivel Ausztriába utaztunk, hogy ott testközelből figyelhessük meg a Reggio Szemlélet adaptációját. Egy kisebb, 46 gyermeket ellátó óvoda volt az úticél, ahol a hagyományos osztrák pedagógiai hagyományok mellé évekkel ezelőtt tudatosan kezdték el beemelni a Reggio elveket. Ez a folyamat olyan sikeres volt, hogy tavaly elnyerték az oszták Reggio szövetség kitüntetését és az óvoda vezetője a kollégáival együtt el sem tudják képzelni, hogy visszatérjenek a régi módszerekhez.

A szakmai programot hétfő délután a Museum der Wahrnehmungban kezdtük, ami egy kicsit olyan, mint a Csodák palotája és egy modern galéria közötti átmenet. Ez elsőre furán hangzik, de a gyakorlatban nagyon jól működő párosítás: a különböző érzéki csalódásokat keltő tükröket és gépeket kipróbálva a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy néha nem azt észleljük ami a valóság, hogy mennyire befolyásol minket az ami általában körülvesz, sőt, azt is, hogy mindenki kicsit másképp érzékeli a világot. Ezután mutatta meg Eva Fürstner, a múzeum igazgatója az aktuális kortárs művészeti kiállítást Eric Kressnig műveiből az addigra kellően átszellemült csapatnak. Felnőttként is nagy élmény volt, hogy az első pillantásra szép, de értelmezhetetlennek tűnő alkotásokról beszélgetve lassan kibontakozott azok jelentése, különlegessége. A figyelmünk lassan még jobban fókuszálni kezdett az apró részletekre, a mögöttes tartalmakra, művészi megoldásokra.

Az épület emeletén pedig absztrakt gyermekmunkák vártak minket, mintegy megkoronázva az eddigi élményeket.

https://www.muwa.at/archiv-archive/kinderwelten-inspiriert-von-esther-stocker-2024-2025/

Elsőre itt is kíváncsian, de tanácstalanul kezdtük el nézegetni a fekete-fehér alkotásokat – óvodapedagógusként, vagy fejlesztőpedagógusként azt tudtuk volna, hogy egy emberrajzon mit kell megfigyelni, de ezek határozottan nem azok voltak. Eva elmagyarázta nekünk az egész projekt történetét és fényképeket is mutatott a folyamatról: arról, ahogy a gyerekek ismerkedni kezdtek Esther Stocker tárlatával (https://www.muwa.at/archiv-archive/stocker-2024-2025/), a múzeumpedagógiai módszerekről, amikkel bevonták őket a közös beszélgetésbe. Ezután megmutatta milyen egyszerű alapanyagokat biztosítottak a csoportoknak, akik két alkalommal vettek részt a múzeum workshopjain. Fénymásolt papírok, olló, ragasztó, szétvágott és fehérre festett cipősdobozok – ennyi kellett ahhoz, hogy az ovisok megalkothassák a saját munkáikat, amik hasonlítottak Stocker műveihez, de mindegyikben felfedezhettük a gyerekek saját ötleteit, döntéseit, ízlését. Az ovisok munkáit is ugyanolyan stílusban állították ki, mint az eredetieket, egymás mellett a fehér falakra montírozva, az alkotók nevével kiegészítve. Egész szokatlan érzés volt részt venni a tárlaton – egyrészt tudtuk, hogy óvodások alkotásait nézzük, de az előző másfél óra sok olyan részletre irányította rá a figyelmünket, amiket egyébként meg sem láttunk volna. A múzeumigazgató hölgy pedig hatalmas lelkesedéssel mesélt tovább és többször – ugyanúgy, ahogy korábban a „felnőtt” kiállításon – ő adta meg a kulcsot az értelmezéshez. Művészként ráadásul teljesen más szemszögből értelmezte az alkotás folyamatát, mint mi, pedagógusok. Annál a gyereknél, aki gyors iramban 3 képet is ragasztott mialatt a többiek csak egyet, fel sem merült, hogy összecsapta volna a munkát – Eva azt emelte ki, hogy milyen gyors és határozott művészi döntéseket hozott. A kisfiúról, aki hosszas mérlegelés és kísérletezés után üresen hagyta a saját dobozát, mert a fehér falak látványa tetszett neki a legjobban, Eva szintén elismerően beszélt, mivel egy olyan megoldás mellett döntött, ami a többieknek nem jutott az eszébe és ki is állt mellette. Ha egy felnőtt művészben értékeljük ezeket a tulajdonságokat, akkor miért nem ismerjük el ugyanezeket az óvodai vizuális foglalkozások közben?

Másnap még a múzeumi élményekkel a fejünkben léptünk be az Interkultureller Bildungsgarten ajtaján, hogy megismerjük az előző nap látott munkák alkotóit és megfigyeljük az óvodájukat. Változatos dokumentációk és izgalmas provokációk sokaságát láttuk és fotóztuk végig – ezek nagy része az egész éven átívelő közös projekt, az élelmiszerek és étkezés témájával foglalkozott. Sandra, az óvodavezető türelmesen válaszolt a kérdéseinkre és megállapítottuk, hogy az osztrák magánintézménynek nagyon sok hasonló kihívással kell megküzdenie, mint a nyolcadik kerületi önkormányzati fenntartású óvodáknak.

Az ovi tágas kertje vadregényes, de biztonságos – jó volt például látni, hogy sok helyen nem vízszintes a talaj, ritkán használnak gumitéglát és inkább mulccsal töltötték fel a magasabb játékok alatti területeket. A játszótéri eszközök egyike egy beton cső alagút volt, ami kívülről kis dombként funkcionált. Sandra elmesélte nekünk, hogy azoknál a családoknál, ahol nem szoktak a gyerekekkel játszótérre, vagy kirándulni járni, a városi utcákhoz szokott kicsik először nem is tudnak az egyenetlen felületeken közlekedni. Az udvar lejtői, buckái és lépcsői már magukban is kiváló gyakorlóterepet nyújtanak ezeknek az ovisoknak a mozgásfejlődéshez.

Tanulmányi utunk végére így átléptünk a művészeti galériából az óvoda udvarára, de gyakorlatilag visszakanyarodtunk az érzékelés fejlődésének témájához. Ahhoz, hogy milyen fontos ez az óvodáskorú gyerekeknek, hányféle módon kell, hogy ingerek érjék őket, hogy ezek hatására kibontakozzanak a képességeik – a magabiztos mozgástól egészen a kortárs művészet élvezetéig.