Reggio Magyarország

1945 tavaszán, a második világháború befejeztével az olasz Villa Cella falujában (ma Reggio Emilia külvárosa) azon gondolkodtak a túlélő lakosok, hogyan építhetnék újra az életüket – a háború borzalmai és rombolása után egy olyan világot, amiben ők és gyerekeik is örömmel élhetnek. A romos épületek között nem sok minden maradt amivel el lehetett kezdeni a munkát. Egy működőképes tank a szétlőtt házak tövében, néhány ló és teherautó, amit a német csapatok hagytak ott. A város lakosai úgy döntöttek, ezt a kevéske erőforrást együtt fogják felhasználni. Szavaztak azok eladásáról és az így szerzett pénz sorsáról. A nők akarata győzött, a romokban álló falu pedig óvodát kezdett működtetni – méghozzá olyat, amilyenre még nem volt példa az országban.

Korábban is voltak persze óvodák észak-Itáliában, de azokat a katolikus egyház üzemeltette, működésüket pedig ez nagyban befolyásolta. Reggio Emilia régiójában már a húszas években négy állami fenntartású óvoda nyílt a helyi lakosok követelésére – ez akkoriban botrányosan újszerű igény volt – de ott jobbára csak gyermekmegőrzés folyt. Villa Cella lakói 1945-ben viszont olyan intézményt álmodtak meg, ami az egyház vallási és az állam politikai céljaitól függetlenül működhet a helyi közösség részeként, azt segítve. A nevelői munka legfőbb céljaként azt határozták meg, hogy az a borzalom ami a második világháború volt, soha ne ismétlődhessen meg. Úgy szerették volna felnevelni a gyerekeket, hogy önálló, saját és mások érzéseit felismerő és tisztelő felnőttek váljanak belőlük. A társadalom aktív, magabiztos tagjai, akik a demokrácia értékeit kiskoruktól megtapasztalják és nem fanatizálhatók semmilyen politikai oldal által a rombolásra.

Kezdetben két óvónő vigyázott a gyerekekre és a falu minden lakója együtt látta el őket élelemmel, segítette munkával, a romok közül kibontott még használható építőanyagokkal. Az édesanyák biztos helyen tudhatták gyerekeiket, akik a csoporttal rendszeresen felbukkantak a városi parkokban, tereken. A gyerekek is a felnőttvilág részesei lehettek, mindent láthattak és ők is láthatóak voltak. Ez az érték ma is fontos része a Reggio Emilia szemléletnek – nem az a cél, hogy a gyerekeket egy a számukra kialakított épületben a felnőttek világától elkülönítve neveljék, hanem hogy minél hamarabb bevonják őket abba, megfigyelhessék, tapasztalatokat gyűjthessenek a való életből.

A szomszédos Reggio Emilia városában dolgozó ifjú tanítóhoz, Loris Malaguzzihoz is eljutott a hír a Villa Cella-i asszonyok munkájáról, aki azonnal biciklire pattant hogy meglátogassa őket. A faluban tapasztalt elhivatottság annyira fellelkesítette, hogy segítséget ajánlott. Az asszonyok vele együtt szervezték meg, működtették az első intézményeket, ő dolgozta ki és jegyezte le a ma Reggio Emilia-megközelítés (Reggio Emilia Approach) néven ismert pedagógiai irányzat elméleti alapjait, és igyekezett azt megismertetni a világgal. 1985-ös nyugdíjba vonulása, majd 1994-ben bekövetkezett halála után kollégája, Carla Rinaldi vette át munkáját. 2009-ben nyitotta meg kapuit a Reggio módszer fejlesztésével, terjesztésével, kutatásával foglalkozó Loris Malaguzzi Nemzetközi Központ.