Reggio Magyarország

Állati jó szakkönyvet olvasok. Még csak a közepén járok, de annyira tetszik, hogy muszáj megosztanom az élményt, úgyhogy könyvajánló következik! Bár a “From Teaching to Thinking” hivatalosan nem a Reggio Emilia megközelítésről szól, többször hivatkozik rá és a mögötte álló szellemiség és filozófia egyértelműen Loris Malaguzzi és társai munkájában gyökerezik. A könyv jelenleg sajnos csak angolul olvasható, de nagyon remélem, hogy előbb-utóbb magyarul is megjelenik, mert az abban írtakat minden kollégának és szülőnek érdemes lenne elolvasnia.

From Teaching to Thinking: A Pedagogy for Reimagining Our Work

Kindle Edition by Ann Pelo, Margie Carter; 2019 Exchange Press

A könyv 480 oldalas, de nem kell megijedni a terjedelemtől, nagyon olvasmányos és közérthető. MInden fejezet két részből áll: először Ann Pelo (ismert amerikai pedagógiai szakértő) fejti ki gondolatait az adott témáról, majd Margie Carter (neveléstudományi szakember, főiskolai oktató) reflektál ezekre. A szöveg ettől a kettősségtől nagyon élettel teli – olyan, mintha a két szakember beszélgetését hallgatnánk. Érdekes megfigyelni, hogy bár nézeteik nagyrészt azonosak, mégis mennyire különböző dolgokat mondanak el, emelnek ki egy adott témáról.

Különösen megérintett a pedagógusokkal való bánásmódról szóló fejezet, ezért ennek a tartalmát mutatnám be részletesebben, hogy így kis betekintést nyújtsak az egész könyvet átható modern és emberközeli szemléletmódba. Nemrég hallgattam egy izgalmas beszélgetést a magyar köznevelés helyzetéről („Milyen lesz a jövő? a Karátson Gábor Kör estje https://www.youtube.com/watch?v=3u78d96DgrE&t=3909s) ahol többször elhangzott a kérdés, hogy a jelenlegi köznevelési helyzetbe vajon hol lehetne belenyúlni, honnan lehetne elindítani egy pozitív változást a rendszerben. Szerintem remek kiindulópont lenne a már a pályán dolgozó pedagógusok szemléletformálása (természetesen egy masszív fizetésemeléssel összekötve). De mindezt nem egy x alkalmas kötelező on-line előadással kéne letudni, hanem a pedagógusok munkájára közvetlen hatással bíró szervezetek, személyek szemléletváltásával. Itt pedig vissza is térnék a könyv témájához, azt olvasva döbbentem rá ugyanis, hogy az átlag magyar pedagógus mennyire magára van hagyva szakmailag attól a pillanattól kezdve, hogy kezébe kapja a diplomáját – és hogy ez nincs mindenhol így.

6. fejezet:

Foglalkozz a pedagógusokkal úgy, ahogyan szeretnéd, hogy ők is foglalkoznak a gyerekekkel

A hatodik fejezet alapgondolata a következő: ha pedagógusokat motiválni szeretnénk arra, hogy ne előre elkészített információcsomagokat próbáljanak a gyerekek fejébe tuszkolni, hanem önálló gondolkodásra, csoportos problémamegoldásra, belső kíváncsiságból fakadó ismeretszerzésre neveljék őket, akkor a pedagógusokkal is ugyanezeket az értékeket figyelembe véve kell hogy bánjanak a feletteseik és a róluk döntéseket hozók. A könyv az amerikai állapotokat tükrözi, ahol az intézményekben dolgozik egy „pedagógiai vezető”, aki a szakmai munka összehangolásáért, fejlesztéséért felel és a dolgozók a felmerülő pedagógiai kérdéseikkel hozzá fordulhatnak iránymutatásért.

Zárójel

A magyar óvodákban az óvodavezetőnek egy személyben kell naprakészen ismernie az összes vonatkozó jogszabályt, költségvetést készíteni, az intézményben felmerülő vitás kérdéseket rendezni, szülőkkel és fenntartóval kommunikálni, szabadságokat, leltárakat, munkavédelmi előírásokat és még ezer más dolgot adminisztrálni az óvodatitkár segítségével, rendszeresen pedagógusi feladatokat ellátni valamelyik csoportban és ezek mellett kéne az óvónők szakmai fejlesztését, vezetését is végeznie. Megemelem a kalapom mindenki előtt aki ezt a több embernyi feladatot mind el tudja látni. Több intézményben is nagyon jó szakemberek vezetése alatt dolgoztam, akiknek nyitva állt az ajtaja előttem, ha konkrét kérdésem merült fel. De szerintem az óvónők szakmai mentorálása, fejlesztése a gyakornoki idő alatt és azután is sokkal több figyelmet igényelne mint amennyire most a rendszerben lehetőség van. Ez nem csak a pedagógiai munka színvonalát emelné, de a pályán roppant gyakori kiégési tüneteket is tudná – legalább részben – orvosolni. (A pedagógusok kiégéséről bővebben itt: https://bebikkicsikesnagyok.hu/27279/pedagogusok-kuzdelme-a-kieges-elleni-harc/) A legtöbb óvodában természetesen egymáshoz is fordulhatnak a dolgozók (főleg a pályakezdők a tapasztalt vén rókához), de ezek az altatási időben, vagy az udvaron fél füllel és fél figyelemmel megejtett rövid beszélgetések nagyon esetlegesek. Meg vagyok győződve róla, hogy rendszeres, szakszerű szupervízióval sokkal többet nőne a nevelői munka színvonala, mint a jelenlegi életpályamodellnek becézett vizsgarendszerrel.

Zárójel bezárva.

Az Ann Pelo által leírt ideális amerikai óvodában tehát van egy pedagógiai vezető, aki első sorban nem ppt előadásokat tart az új fejlesztési programokról. Nem „osztja az ismereteket”, hanem átgondolt beszélgetéseket folytat konkrét, a csoportban felmerülő helyzetekről meghallgatva az óvónők saját gondolatait és érzéseit. Több gyakorlati példát is olvashatunk arra, hogy egy-egy apróságnak tűnő konfliktus, megoldatlanul maradt helyzet megbeszélése kapcsán milyen komoly önvizsgálatra, kutatásra kerülhet sor, melyek révén az óvónők önismerete, szakmai kompetenciája, kapcsolata a rájuk bízott gyerekekkel hatalmasat fejlődik. Így a pedagógusok kis segítséggel végül is maguk találják meg a megoldásokat és új, saját módszereket dolgozzanak ki – hogy napról napra hozzáértőbb nevelővé válhassanak. “… támogatást kell nyújtanunk a pedagógusoknak a reflektív, érzékeny tervezéshez. A pedagógusok cserében kíváncsisággal és figyelemmel, kutatói hajlandósággal foglalkoznak majd a gyerekekkel, bennük látva a nevelő munka forrását.” (Loc 1873). Ann Pelo kiemeli hogy a pedagógusokban nem szabad csupán technikusokat vagy fogyasztókat látni, hiszen nekik újítóknak és alkotóknak kell lenniük – csak így tudnak ők is ugyanígy tekinteni a rájuk bízott gyerekekre. Ezt nevezte Lilian Katz “a kongruencia elvének”.

A könyv gyakorlati tippeket is ad arra, hogyan tudjuk ezt vezetőként, nevelőtestületként megvalósítani: változtatnunk kell azon, ahogy az új munkatársakat fogadjuk, ahogy a megbeszéléseket, értekezleteket, szakmai továbbképzéseket szervezzük és a pedagógusoknak elég nyugodt felkészülési időt kell biztosítani. Arra is bátorít, hogy minden olyan kötelező feladatban találjuk meg saját új utunkat, amit amúgy egy külső hivatal vagy szervezet követel meg tőlünk. Szintén fontos, hogy építsük be a közösségbe az érdemi együttműködést akkor is, ha ez kihívásokkal jár. Csak úgy tudunk közösen dönteni és egymással megállapodni képes felnőtteket nevelni a ránk bízott gyerekekről, ha magunk is erre törekszünk az életünkben.

Margie Carter ezután a “Teremtő térben való elidőzésről” gondolkodik. Személyes példákat hoz arra, hogyan lehet megfelelni a fenntartók és hivatalok adminisztratív követelményeinek, közben mégis beépíteni a fent leírt új szemléletmódot: a szokások és hagyományok újragondolásával és újrakonstruálásával. Arra bátorítja a pedagógiai vezetőket, hogy hozzanak létre “bátor tereket, ahol az emberek kockázatot vállalnak, sebezhetően megnyílnak, nem menekülnek védekezésbe és hibáztatásba…”. (Loc 1996) Carter tapasztalatai szerint ehhez először is a pedagógusok közösségének kell konkrét célokból álló megállapodást kötnie arról, hogyan akarnak együtt lenni (dolgozni, fejlődni, élni) egymással az őszinteség, a hatékonyság és a kreativitás szervezeti kultúráját építve.

Ezek a gondolatok csak egy kis szeletét mutatják meg annak, amit a könyvben olvashatunk. Szerepel például benne egy konkrét kérdéslista is, amit érdemes a nevelőtestülettel alaposan átrágni, hogy kiderüljön mik azok a közös értékek, melyek mentén minőségibb munkát folytathatunk. (Tud valaki olyan magyar oviról ahol erről érdemben egyeztet a nevelőtestület és nem csak rábólintanak a sok szép általánosságra amit 20 évvel ezelőtt valaki beleírt a pedagógiai programba?)

Nagyon érdekelne a véleményetek az itt felvetett témákról, például a pedagógiai vezető szerepéről – szerintetek szükség lenne ilyenre a magyar ovikban? Neked segítene a munkádban, vagy most is van olyan akihez fordulhatsz? Ha igen, ki az aki ezt a szerepet betölti nálatok? Mikor és milyen keretek között tudtok beszélgetni vele? Ha tudsz jó gyakorlatot, oszd meg velünk 😉