Reggio Magyarország

Pár hete elkezdtem cikket írni arról, hogy megint fellángolt a menetrendszerű vita facebookon az óvodai nyári ügyeletről. A durva hőhullám miatt az amúgy is szenvedélyes megnyilvánulások mellett megjelent az a teljesen jogos kérdés is, hogy tudják a gyerekek a legegészségesebben átvészelni ezeket a meleg napokat, ha az óvodában és az otthonukban is 35 fok van. (Itt most veszek két nagy levegőt és nem hagyom, hogy a környezetvédő énem meghekkelje ezt a cikket 😉 Végül egy időre elvetettem a témát, mert belefáradtam az egymást hibáztató kommentek áradatába. A lényeg úgysem ez lett volna, hanem, hogy egy másik szempontot, megoldási lehetőséget is megvizsgáljunk. Ha ugyanis észrevesszük, hogy mind a szülők, mind a pedagógusok ugyanazokat a dolgot szeretnék, akkor rájövünk, hogy ők nem egymás valódi ellenfelei ebben a helyzetben – sőt, valószínűleg egymással összefogva tudnának csak igazi eredményeket elérni.

Kedvenc példám erre Reggio Emilia óvodáiból a biciklis projekt, melynek keretében az ovi azt kérte, hogy a gyerekek minél többet menjenek bringával oviba, a szülők pedig a biztonságos bicikliutak és vasúti átkelő hiányára hivatkozva ezt nem engedték meg. Az eredmény nem évekig tartó civakodás lett, hanem egy közös beadvány az önkormányzathoz, majd pár év múlva új bicikliutak és egy aluljáró a pályaudvar mellett. De mesélhetnék arról az alkalomról is, amikor a helyi rádióban hosszan szidták Malaguzzit és munkatársait, hogy az óvodákban a gyerekek nem kapnak vallásos nevelést, sőt, gyanús, hogy „kis kommunistákat” képeznek. A pedagógusok és a szülők összefogva mutatták meg a városnak nyitott foglalkozásokon, köztéri kiállításokon és nyílt levelekben innovatív pedagógiájukat. Egy másik, a szülők és az óvodák között kialakuló potenciális konfliktus forrása az volt, hogy a városba érkező pedagógiai és művészeti szakembereket éveken át közösen látták vendégül, de ez egyre több időt és áldozatot követelt mindenkitől. Amikor az 1991-ben az amerikai Newsweek magazin a világ legjobb óvodájának kiáltotta ki Reggio Emilia egyik intézményét, addig példátlan pedagógiai turizmus indult be a városban, tarthatatlan lett az addigi berendezkedés. Igy közösen kértek és kaptak is segítséget a várostól és meg tudták alapítani a továbbképzéseket, tanulmányutakat és kiadványokat mai napig menedzselő Reggio Children Alapítványt. Egyik esetben sem egymást hibáztatták az intézmények és a családok, hanem a közösön szálltak síkra a megoldásért.

Kép: “Képeslap” projekt az Interkultureller Bildungsgartenben – az iskolába készülő gyerekek képeslapokat rajzoltak és küldtek postán a családjaiknak – képességfejlesztés, kapcsolatépítés, önálló alkotás egyben.

Ezek a szülők partneri bevonásának nagyléptékű példái pont azért működhetnek, mert a mindennapi nevelés során ugyanez a szemlélet érvényesül – mindenki, aki a gyerekekkel foglalkozik bízik a többiekben és együttműködik másokkal. A pedagógus hagyatkozhat arra, hogy a szülők és nagyszülők aktív szerepet vállalnak a csoport életében – részt vesznek a szülői délutánokon, alapanyagokkal és ötletekkel segítik a munkát, munkacsoportokban az óvoda szervezetének részei ők is. A szülők pedig tudják, hogy az óvodapedagógus tényleg ismeri és értékeli gyermeküket és őket is igyekszik mindenben támogatni. Pont mivel belelátnak a mindennapi munkába jobban megértik a pedagógus sajátos helyzetét, azaz hogy minden gyerek egyéni szükségleteit és a gyerekcsoport közös érdekeit is figyelembe kell vennie. Mindenki hibázhat, mindenki kérdezhet, mindenki elmondhatja, ha változtatni szeretne valamin és számíthat rá, hogy meghallgatják és komolyan veszik. Ezek a személyes kapcsolatok, melyek során kicsi konfliktusok tucatjait élik át és rendezik nap mint nap páratlanul stabil összetartó erőt adnak az óvodák és bölcsődék dolgozóinak és az odajáró szülőknek. Ennek a közvetlen, átlátható viszonynak hála tudnak igazán hatékonyan közösen fellépni a gyerekek érdekében akár másokkal szemben is.

Nagyon örülök, amikor Magyarországról is hasonló hírek látnak napvilágot – amikor a gyermeklétszám csökkenése miatt megszűnés fenyeget egy óvodát, de szülők és pedagógusok együtt emelik fel a szavukat és elérik, hogy a fenntartó belássa, a kisebb létszámú csoportokban hatékonyabb pedagógiai munka folyik, ezért változtat a véleményen. Nagyon szeretném, ha olyan témákban is megjelenne ez a közös gondolkodás, ahol eddig barikádok emelkedtek a szülők és a pedagógusok között – például a másik visszatérő „időzített bomba”, a déli alvás kérdésében. Például  készülnie kéne egy átfogó kutatásnak arról, hogyan oldható meg a gyerekek számára legelőnyösebben az ebéd utáni pihenő és utána annak feltételeit az intézmények máris megkövetelhetnék a fenntartótól. Mert annak semmilyen fejlesztő hatása nincs, hogy egy hétéves nagycsoportosnak másfél órát kell csendben feküdni minden nap azért, mert nincs elég hely és pedagógus, hogy ő valamilyen értelmes, csendes tevékenységet végezhessen, míg a kiscsoportos társai kialusszák magukat. Mi szülők és pedagógusok itt sem egymás ellenségei vagyunk, mind a gyerekek fejlődését akarjuk támogatni, ami egyeseknél a hosszabb alvás lehetőségét, másoknál viszont pont a kötelező csendespihenő lerövidítését jelentené. Ehhez viszont hiteles szakmai ajánlásokra van szükség, kompetens pedagógusokra, akik a csoportjukba járó gyerekeket jól ismerve dönthetnek több megoldás közül, és persze kell elég csoportszoba, hogy eloszthassuk a gyerekeket és elég felnőtt, aki vigyáz rájuk. Ezeket a dolgokat pedig együtt tudjuk kiharcolni.

A végére még egy inspiráló történetet hoztam a Reggio óvodáinak múltjából: a szülők általa alapított intézmények ugyanis évekig hiába próbálták meggyőzni a kormányt, hogy az állam, vagy a város vegye át a fenntartás költségeit. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy nem csak a pedagógusok és a konyhások bérét adták össze, de az ebédhez is a városlakók szállították a saját kiskertjükből a hozzávalókat. Az egyik óvónő édesapja élelmiszerellenőr volt és a bevizsgálásra kapott vajat olajat és tésztát az elemzés után átküldte az ovi konyhájára, de a helyi vadásztársaság is többször nekik adományozta a zsákmányt. Szülők és óvodai dolgozók együtt keresték meg először azt a kiskaput, amivel az önkormányzat támogathatta őket, majd busszal a római parlamentbe utaztak és addig nyaggatták a képviselőket, hogy 1967-ben végre valóban megtörtént a fenntartóváltás.

Most nyári szünet van, az óvodai dolgozók és a családok kicsit megpihennek, de legyen ez az erőgyűjtés mellet az ötletgyűjtés időszaka is. Gondoljuk át, próbáljuk meg új szemszögből megnézni azokat a százszor lefutott köröket, amikkel nem jutottunk előre és keressük meg, hogy mi hozhatna valódi változást. Próbáljuk átgondolni, hogy tényleg azok a szereplők okozzák-e a nehézségeinket, akikre eddig haragudtunk, vagy ők is egy rossz helyzetből próbálják kihozni a legjobbat. Hallgassuk meg egymást, mert lehet, hogy együtt jobban megértjük a problémák igazi forrását és rájövünk, miért (és kivel) kéne valójában harcolnunk a közös célért – a gyerekek érdekeiért.